Halálos divattrendek II.

"A szépségért meg kell szenvedni!" - tartja a mondás, amely azonban nem teszi hozzá, hogy az embernek, aki ősidők óta próbál lépést tartani az éppen aktuális trendekkel, nem egyszer az életébe került a divatos öltözködés.

Égő krinolin

Az előző összeállításunkban bemutatott fűző miatt már szó szerint fuldokló hölgyeket a korszakos divat deréktől lefelé sem kímélte. A 18-19. században elterjedt krinolin célja gyakorlatilag az volt, hogy a hosszú szoknyák harang alakú, széles formáját biztosítsa, amit lószőrrel, valamint kemény, alig hajlítható acélhálóval értek el. Eltekintve a kényelmetlenségtől, valamint hogy a ketrecszerű ruhadarabban még az olyan hétköznapi feladat, mint a leülés is bonyodalmakkal járt, halálos veszélyeket is hordozott a keményített abroncs.

A korabeli divatdiktátorok valószínűleg nem gondoltak bele, hogy a heves szélrohamoknál kvázi vitorlaként funkcionáló szoknyába belekapó szél könnyedén felboríthatja a hölgyeket. Többször is megtörtént például, hogy a meredek partszakaszokon vagy a mólókon sétáló nőket egyszerűen belefújta a szél a tengerbe. Továbbá nem egy esetben számoltak be az újságok olyan esetekről, amikor a lovas kocsik küllői közé belegabalyodott a ruhadarab.A legextrémebb eset Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő feleségével esett meg 1861-ben: a krinolint viselő hölgy éppen könyvtárukban egy asztal mellett olvasott fel gyermekeinek, amikor a gyertya lángja a papírlapon keresztül átterjedt a szoknyára, amely pillanatok alatt lángba borult. A férj hiába rohant, hogy eloltsa a tüzet vagy megszabadítsa az asszonyt a ruháitól, a krinolin szorítása nem engedett, szerencsétlen Fanny pedig belehalt súlyos égési sebeibe. 1863-ban a chilei Santiagóban egy templomtűz során több mint kétezren vesztették életüket, ugyanis bár a templomajtó nyitva volt, az asszonyok a széles szoknyájuk miatt csak lassan és igen körülményesen tudtak kimenekülni.

Muszlinbetegség

A 18-19. század fordulóján pikáns divat hódított Európában: a muszlin, amely még a 17. században jelent meg az öreg kontinensen. (Elsőként Moszul városában láttak ilyet az európai kereskedők, ezért nevezték el így, azonban a szövet Indiából eredeztethető.) A közel-keleti, főként fehér színű, jól szellőző, ám igen áttetsző és sokat láttató finomszövésű anyag praktikus volt a forró égövi országokban, azonban a mérsékelt éghajlatú területeken élő nők egészségére káros hatást gyakorolt.

Ebben a néhány évtizedben a fűző kevésbé volt elterjedt, helyette a test természetes alakjának kidomborítása számított divatosnak. A leheletvékony muszlinból készült ruha alatt a szebbik nem tagjai csak egy vékony, testszínű selyemtrikót viseltek, és gyakran mezítláb jártak-keltek a házban. A téli hónapokban rendezett bálok után a fiatal lányok tömegével lettek influenzások, felfáztak, sőt sokan - az akkor még halálos - tüdőgyulladást is kaptak, amit a felelőtlen öltözködési trend miatt "muszlinbetegségnek" hívtak.Nem segített a halálos trendet visszaszorítani a forradalmi Franciaországban hozott törvény sem, amely a fényűzést korlátozandó kimondta: egyik ruhadarab sem lehet 3,5 kilogrammnál nehezebb. Nos, a muszlinanyag nem volt az - 1803-ban állítólag emiatt tört ki Párizsban a híres influenzajárvány. Az egészségtelen divatnak Napóleon vetett véget, aki betiltotta az indiai batiszt és a muszlin behozatalát. Ezzel a lépésével a francia császárnak nem csupán a lyoni selyemgyártást sikerült felélénkítenie, de a fiatal francia lányokat is megmentette a "fagyhaláltól".

Világító haj, sugárzó köröm

Habár a rádium felfedezője, Marie Curie sem tartotta túlzottan egészségesnek a látszólag ártalmatlan szert, a 20. század elején több gyógyhatású készítmény is készült belőle. A gyógyszeriparon túl a rádiumot világító festékek gyártására is használták, karórák mutatóin és számlapjain, repülőgépek magasságmérőin, valamint egyéb olyan eszközökön alkalmazták, amelyeknél fontos volt, hogy sötétben is látszódjanak.

Tanulságos azoknak a munkásoknak a története, akik 1917-ben, a New Jersey-beli Orange városban alapított U.S. Radium Corporation nevű rádiumgyárban fertőződtek meg. Az üzemben a közeli lelőhelyekről származó carnotitból állították elő a rádiumot, és világító festékeket készítettek, melyek ragasztóból, rádiumporból és vízből álltak. A festéket körülbelül hetven lány egy nagy, porral teli szobában ecsetek segítségével mindenféle óvintézkedés nélkül vitte fel a karórákra.A fiatal lányok, akiknek senki sem magyarázta el az általuk használt anyag mára már jól ismert veszélyeit, saját szájukkal nedvesítették meg az ecset végét, ezáltal pedig folyamatosan rádiumot vittek be szervezetükbe. Érdekes volt, mondta az egyik lány, hogy amikor kifújták az orrukat, néha a zsebkendő is világított, mások pedig - hogy barátaikat lenyűgözzék - bekenték a festékkel a hajukat és a körmeiket (olykor még az arcukat és a fogaikat is), amelyek így világítottak a sötétben.

A radioaktivitás csendes gyilkosának első áldozataivá végül a U.S. Radium Corporation női dolgozói váltak, akik bár otthagyták munkájukat, az évek során elvesztették fogaikat, hajukat, bőrükön tályogok jelentkeztek, s végül annyira elgyengültek, hogy még a kezüket is nehezen tudták felemelni a bírósági tárgyaláson szükséges eskütételre. A sajtó képviselői által csak „rádiumlányoknak” hívott betegek drámájából csekély összegű kártérítést hozó, ám világraszóló per vált.

Velencei magas talpú

Ökörpofa és tehéntalp - így csúfolták a Velencében a 15-17. században elterjedt holdjáró cipőt (eredeti nevén: chopine), amelynek eredeti célja az volt, hogy a nők ruhái a sáros utakon is tiszták maradjanak, valamint hogy magasabbnak tűnjenek a többieknél. Az itáliai cipőkészítők, illetve a megrendelők egy idő után azonban elvetették a sulykot, s a kulturális, valamint a társadalmi helyzetet hirdető talpak akár a 80 centiméteres magasságot is elérhették. A chopine-t a kurtizánok, valamint a patrícius nők egyaránt hordták.Az ingataggá váló nők ezt követően nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is kedveseikre, valamint a szolgálóikra támaszkodva tudtak csupán haladni. A sokak szerint Spanyolországból származó, Velencében egyébként súlyos parafahiányt okozó hóbortot végül betiltották, ugyanis több áldozatot is követelt, mivel az akárcsak pillanatokra magára hagyott asszonyok könnyen felborultak, a balesetekből néhány esetben halálos kimenetelű tragédia lett, több állapotos hölgy pedig elvetélt.

Gúzsba kötött kínai lábak

A kínai nők életét több mint ezer éven át egy szörnyű kínokkal járó divat nehezítette meg: az ún. lábelkötés. A 8. századtól a 20. század első éveiig megfigyelhető jelenség lényege, hogy a női lábakat egy több méteres szövetdarabbal gyakorlatilag gúzsba kötötték, hogy minél kisebbnek látszódjon, valamint hogy lótuszvirág formájú legyen, ami a kínai kultúrában az erotikus varázst testesítette meg.

A fiatal hölgyek - miután levágták lábkörmeiket - először megmártóztatták lábfejeiket egy ecet, vizelet és gyógynövények keverékéből álló oldatban, majd a lábujjakat behajlították, s átkötötték egy akár 3-5 méter hosszúságú szövetdarabbal, amelyet 2-3 havonta (más források szerint az arisztokraták naponta) cseréltek. Eközben a lábujjak csontjai lassan eltörtek, a láb pedig a végletekig eldeformálódott. Szörnyű belegondolni, hogy az első lábkötésre 2-7 éves korban került sor, s állítólag 2-3 év múlva már elérték a kívánt lótuszformát.A barbárnak tűnő hagyomány hajnalán még csupán a magasabb társadalmi osztályoknál (elsőként a császári udvarban) terjedt el e szokás, azok között, akik lényegesen könnyebb életvitelük miatt megengedhették, hogy elnyomorított lábaikat ritkán használják. Egy évszázad elteltével azonban az egész női társadalomban hódított a lábelkötés, ami a szegényebb, földeken dolgozó parasztleányok számára pokoli életet jelentett, ugyanis kis lábaikkal szinte járni sem lehetett.

A fájdalmas eljárás eredményeképpen a kínai hölgyek lábujjaiban megszűnt a vérkeringés, üszkösödés, vérmérgezés, sőt a lábak teljes elrothadása fenyegette őket. Egy becslés szerint körülbelül 10 millió nő eshetett át az embertelen eljáráson, tíz százalékuk pedig belehalt a pokoli kínokkal járó divatba.